Hogyan egyszerűsítsük le az életünket?
Még soha nem állt a rendelkezésünkre annyi holmi, és még soha nem zúdult ránk annyi információ, mint manapság. Kórosan bonyolulttá és zaklatottá vált az élet, különösen a legfejlettebb országokban. Olyan izgalmi állapotban élünk, állapította meg Mark Helprin író, amilyet elődeink csak a csatamezőn éreztek. E betegesen felfokozott életritmusnak Meyer Friedman, amerikai orvos, már az 1960-as évek elején nevet adott: kezdetben sietség-kórnak, majd kollégája, Ray Rosenman javaslatára A-típusnak keresztelte el. A két tekintélyes szívgyógyász olyan emberekre alkalmazta a diagnózist, akik gyorsan lépkednek, kapkodva esznek és helyettünk fejezik be mondatainkat. Ha lazítanak, görcsös bűntudatot éreznek. Ráadásul általában egyszerre két vagy több dolgot akarnak csinálni: tévénézés közben olvasnak, autóvezetés közben idegen nyelvet tanulnak és borotválkoznak.
Amikor az 1970-es években a két tudós megpróbálta kiszélesíteni kutatásait, saját bevallásuk szerint egész San Franciscóban hiába kerestek nyolcvan olyan embert, akik nem szenvednek az idő szorításától. Az a pár, akit végül találtak – és ezt nem humornak szánták -, a temetkezési vállalkozók alkalmazottai, de még inkább a huzamosabb ideje vakok és süketnémák közül kerültek ki.
Mindannyian feszült nyüzsgésben és egyre intenzívebben élünk, állapítják meg a legkülönfélébb területek szakemberei, de mivel komoly és módszeres kutatásokra nemigen van idejük, inkább csak találgatják, mi lehet ennek a következménye. Az egyik legijesztőbb feltételezés szerint akár azzal a biológiai gonddal is szembekerülhetünk, amely a vízibolháknál tapasztalható: a hőmérséklet emelkedésével egyre szaporábban ver a szívük; nyolc Celsius-fokon négy hónapig is elélnek, huszonnyolc fokon azonban alig egy hónap alatt végük. Amennyiben még egyáltalán biológiai lényeknek számítunk, figyelmeztetnek a tudósok, bizony nem lehetetlen, hogy a lázas sietség következtében nekünk is a vízibolhák sorsában kell osztoznunk.
A kóros helyzet orvoslásaképpen a kilencvenes évek végén mozgalom indult az Egyesült Államokban, mely – miként egyes nagy öreg bölcsek – az élet leegyszerűsítését tűzte ki célul. Kezdetben vékonyka brosúrák jelentek meg, amelyek különféle tanácsokat kínáltak azoknak, akik elhatározták ugyan, hogy leegyszerűsítik az életüket, de még nem tudják, miként tegyék ezt meg. Ne nézzünk többé tévé-híradót, ajánlja bölcsen az egyik, majd arra buzdít, hogy mondjuk fel magazin-előfizetéseink felét, gyerekeinknek pedig mostantól kevesebb játékot vásároljunk.
Egy másik kiadvány, a Redbook című, már bonyolultabb, egyben talányosabb javaslatokkal rukkol elő: azzal például, hogy tegyünk úgy, mintha csak három barátunk lenne. Tegyünk úgy? Könnyű ezt mondani! De mi van akkor, ha ebben a rohanó világban már nincs is barátunk, vagy ha tényleg sok van, egyszerűen képtelenek vagyunk önmagunknak hazudni? Még súlyosabb gond, hogy gyakran egyazon könyvben is egymásnak gyökeresen ellentmondó jó tanácsok találhatók. Kitűnő példa erre “Az idő-megtakarítás 365 módja” című vaskos kötet, amely egyszerre javasolja, hogy néha engedjük meg magunknak a semmittevést, ábrándozzunk, hagyjuk, hogy gondolataink szertekalandozzanak, ugyanakkor erélyesen figyelmeztet: “Az idő, az ön ideje lehetőségeinek értéke, forrása. Ne vesztegesse!” Most vesztegessük, vagy ne vesztegessük?
A kiadványok szerzői, tanulva az első kísérletek fogyatékosságaiból, újabb könyveket írtak, melyekben igyekeztek kiküszöbölni a kezdeti ellentmondásokat, és amelyekből például a tettetés és az önszuggesztió – a hazudozás – meglehetősen összetett művészetének ismertetése sem hiányzik. Elaine St. James, a mozgalom vezéregyénisége egészen odáig ment el, hogy eddig összesen öt különböző kötetben kísérelte meg kifejteni az élet leegyszerűsítéséről vallott nézeteit. Ez már eleve bonyolult, túlontúl bonyolult vállalkozás, és persze szörnyen időigényes dolog eligazodni benne. Mások ügyesen szerkesztett munkafüzetekkel és különféle audiovizuális eszközökkel egészítették ki könyveiket, megint mások pedig interaktív távprogramokkal kísérleteznek. Vajon melyiket válasszuk a sok közül? Mivel a kínálat mára már gyakorlatilag áttekinthetetlen, egyre nehezebb, ha nem lehetetlen rábukkanni a megfelelőre. Ráadásul lehetőleg gyorsan kell döntenünk e fontos kérdésben, hiszen a módszeres mérlegeléssel is csak a drága időnket fecséreljük.
Pedig – ne feledjük! – eredetileg az volt a cél, hogy egyszerűsítsük le az életünket, és időt takarítsunk meg. Nehogy a vízibolhák sorsára jussunk.
(Sebők Zoltán, Élet és Irodalom, 47. évfolyam, 21. szám.)
