Élt egyszer egy sápadt arcú, szomorú fiúcska. Egész télen az ablaknál ült és álmodozott. Aztán az első enyhe tavaszi hajnalon összeszedte minden holmiját és elindult, hogy valóra váltsa, amit álmaiban látott. Vándorolt, vándorolt egész tavasszal, látta, hogyan születnek újjá az élők. Járta a világot egész nyáron, látta, mint pezseg az élet, tombol a szerelem. Látta ősszel a tarka bőséget; látta amint vándorolt, hogyan múlik el minden. Elfogyott lassanként a hite is. Kietlen, hideg tél volt már körülötte; és tél volt a szívében is. Sok éve volt úton, de célját nem lelte. Sötét, nagy erdő állt előtte. Nem tudta, merre menjen tovább. Senki emberfia nem járt még a környéken sem, így hát a Naptól kért útbaigazítást.
- Hosszú és nehéz lesz az utad. – felelte az – Nem tudom, hol találod meg a boldogságot. De ne búsulj, világítani tudok neked.
Így aztán együtt folytatták útjukat. Este a Nap azt mondta:
- Egy lépéssel előtted találsz egy diót. Őrizd meg jól!
A fiú fölvette, tenyerébe zára a diót és megköszönte a Napnak a segítséget. Az rámosolygott, azzal elment aludni. Hanem akkor olyan sötétség lett, hogy a fiú egy lépést sem tehetett. Viszont egy helyben sem maradhatott, hisz megfagyott volna a hidegben. Azért még jó darabig ácsorgott ott, kezében szorongatva a Nap ajándékát. Nem tudta, hogyan jut tovább, vagy hol tölti az éjszakát, iszonyúan fázott, és ráadásul alaposan meg is éhezett. Jobb híján azon kezdte törni hát a fejét, mint juthatna harapnivalóhoz. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy hiszen diót tart a kezében! Fölbontotta hát. S hogy elcsodálkozott, mikor hirtelen nagy fényesség és meleg vette körül. A dió belsejéből áradt. Ekkora világosság mellett hamarosan talált ennivalót és biztonságos vackot éjszakára. Hálatelt szívvel aludt el és reggelre elszállt minden boldogtalansága.